Az emberek temetkezési szokásai:
Születés és halál, bölcső és koporsó -mindannyiunk életének alfája és ómegája. A tudattalanból való eszmélés kezdete, és a rettegett, olykor vágyott, máskor megbékélt elmúlás állapota, az elkerülhetetlen vég pillanata. „Porból vagy és visszatérsz a porba, de Isten feltámaszt téged az utolsó napon” -olvashatjuk az Ószövetség mindenkire érvényes, mégis némi vigasztalást rejtő szavait. A halál mégis elviselhetetlen titok, amely megdermeszti az emberi szívet. Gyökeres és végleges változás. Mozdulatlansággá változik a mozgás, csenddé az élet lüktetése. Végső pillanat, végső búcsú, végtisztesség, és noha mindenki magában hordozza egész életében az elmúlás gondolatát, tudjuk, hogy végül új lakhelyünkre költözünk, a temetőbe. A temetőbe, amelyet hányszor, de hányszor látogattunk életünk során emlékezve szeretteinkre, barátainkra, ismerőseinkre, de ahonnét mindig a lét bizonyosságának megnyugtató érzésével tértünk haza. Nem véletlen, hogy mindig is élesen elválasztották az élők lakhelyét a holtak birodalmától. Ennek pszichológiai okai vannak. A halottaktól való ösztönös idegenkedés óvni igyekszik a személyiséget azzal, hogy határozottan megkülönbözteti az élőt és a holtat. Mindazonáltal az ember nem akar és nem is tud teljesen elszakadni halottaitól, holott tudja, hogy nem élhet szoros közelségben velük. Ez a kettősség az emberi lét egységéből, a test és lélek dualizmusából adódik. Hogy miképpen temetkeztek az emberek történelmünk során az koronként változott. Az egyes kultúrák ősidőktől fogva más és más módon viszonyultak a halálhoz, különbözőképpen adták meg halottaiknak a végtisztességet. 
A bronzkor embere halottait vagy elégette, vagy eltemette. Délen gyakoribbak az úrna-sírok és a kőláda-temetők, északon ellenben a halottak fölé halmokat hánytak, vagy természetes halmokat, úgynevezett „kurganokat” használtak fel. Az ókori sírokba a halott mellé olyan mindennapi használati eszközöket és tárgyakat valamint kincseket helyeztek, amelyeket nélkülözhetetlennek véltek a túlvilágban és az oda vezető úton. A társadalom más tagjai kisebb sírokat kaptak:, az ő holttestüket a domboldalba vágott különálló kamrákba helyezték Annyi bizonyos, hogy a temetések nagy pompával zajlottak, nem véletlen, hogy a sírok kirablása már
a kezdetektől jól jövedelmező "foglalkozásnak" minősült. Az ókori Rómában sokkal szorosabb és emberközelibb volt az élőknek az elhunytakhoz való viszonya, s ez jól tükröződik a római kori sírok kialakításán, elrendezésén. Talán furcsának tűnik, de a városok legforgalmasabb távolsági útjai mentén alakult ki a legtöbb temető, s így legkevésbé sem voltak nyugalmas és elmélyülésre lehetőséget nyújtó helyek.
Viszont könnyebb volt megközelíteni a családtagoknak, s mivel az ókor embere állandóan és őszintén ápolta hozzátartozóinak sírját, ezért ez a megoldás célszerűbbnek tűnt. Nem pillanatnyi és kötelező szomorúsággal, kegyelettel vették körül halottaikat, hanem az elmúlást természetes rosszként élték meg, s elhunyt szeretteiket ezután nem kizárták életükből, hanem gondolataikban és cselekedeteikben őrizték az emléküket.. Ezt bizonyítja, hogy gyakori volt a sírok olyan kialakítása, ahol kertek, pergolák, ülőfülkék, de még étkezőhelyiségek is megtalálhatóak voltak a temetőkben. Itt halotti torokat és összejöveteleket tartottak az évfordulókon, valamint áldozatot mutattak be az elhunytnak. A legmódosabbak a kapuk közelében illetve a legforgalmasabb helyeken vettek parcellát maguknak és családjuknak, de voltak, akiket a város megtiszteltetése jeléül magajándékozott egy-egy drága sírhellyel. Pompeii leghíresebb és legkiemelkedőbb temetkezési helye a Herculaneumba vezető út mellett kialakított Sírok utcája volt. 
A római korban is a hamvasztás volt általános. Az urnák kőből vagy agyagból készültek, belsejükbe azonban szépen kidolgozott üvegedényeket helyeztek, melyekben a halottak hamvai voltak. A sírok változatosságát az aktuális szokások és az eltemetettek társadalmi helyzete határozta meg. A legkorábbi időkben egyszerű négyszögletes, alig díszített kriptákat építettek, s csak a kolonizáció után terjedtek el a változatos és pompás síremlékek. A birodalom egész területéről megtalálhatóak voltak a jellegzetes síremléktípusok; egyformán kedvelték a nyitott és a zárt sírépítményeket, valamint a sírtornyokat és oszlopokat. A szegények nem engedhették meg maguknak a költséges temetkezéseket, többnyire olcsó cserép urnák rejtették hamvaikat, amit aztán a földbe süllyesztettek. A legmegindítóbb helyzete a rabszolgáknak volt. Nem csak életükben, de halálukban is kifejezésre jutott személytelen, szinte tárgyi mivoltuk. Sírjaik is kifejezik megalázó helyzetüket: kisméretű, sima kőlapból álló sírkövek, melyek felső része egy stilizált egyszerűségű fejet jelenítettek meg arcvonások nélkül. Legföljebb a nevüket tüntették fel a kövön, de semmi egyebet. 
A középkorban a keresztények - szemben a pogányokkal – kezdetben nem vittek virágot a sírra, hanem mécsest vagy fáklyákat helyeztek el körülötte. Ezzel fejezték ki, hogy a lélek él, a lélek halhatatlan, s hiszik a test föltámadását. A keresztény szövegek hangsúlyozzák, hogy nem sírva, nem jajgatva vesznek búcsút a halottól, hanem zsoltárokat énekelve, így fejezve ki a Teremtővel való találkozást örömét. A gyász színének megválasztása kultúrköri sajátosságokat mutat. Már a korai időkben használták a fehéret gyermekek temetésekor. A középkorban, a IX-XI. században a hívők annyira meg voltak győződve az egyház közbenjáró szerepéről, hogy rábízták a holttestet, a templomi közösségre pedig a közbenjárást. Meg voltak nyugodva: mindent megtettek azért, hogy odaát majd - Isten boldogító színelátásában - újra találkozzanak. Éppen ez magyarázza a dél-itáliai sajátos temetkezési szokásokat. A csontokat időnként kihantolták, s azokból a templomkerítésen belül különféle díszítést vagy például csillárokat készítettek. A mai ember ezt akár halottgyalázásnak is tartaná, pedig csupán azt jelezte, hogy a feltámadást már akkor sem úgy képzelték el, ahogy egyes festményeken látható, tehát hogy a csontváz kikel a sírból, s az izmok és a bőr újjáalakul, mígnem ismét valós emberi alakot ölt. A sírok ma is szokásos látogatása az érett középkor időszakára vezethető vissza A kripták, a kőépítmények szokása már a római korban is ismert volt. Mauzóleumokat, emlékműveket építettek a halottak számára. Ennek díszessége a család társadalmi, anyagi helyzetétől függött, éppen ezért kezdetben nem is volt sajátosan keresztény temetkezési forma. 
Főleg Itália területén alakult ki a haláltánc szokása a XV. században, annak ellenére, hogy már a XI-XIII. században zsinati rendelkezések tiltották a temetőben a táncot, a halottak sírján való lakmározást. Ezzel a temető szent jellegét védték, annak kifejezését, hogy a halottak a Teremtőhöz kötődnek. Az egész területet, nemcsak azért, mert a püspök megáldotta, hanem mert halottak voltak benne, szentnek tekintették. A temetést követő halotti tor is kultúrkörönként más sajátosságokat mutat. Az ortodoxiában mind a mai napig elevenen él a szokás, hogy amikor a temetési menet végigvonul az utcán, kenyeret és bort osztanak az egybegyűlteknek. A halotti tor szokása napjainkban is él. Mivel a temetés nem csak egyházi cselekmény, hanem családi esemény is, ezért a részvevők az imádkozás mellett torra is összejönnek. A IV-V. századi egyházfegyelmi szövegekben szerepel, hogy a pap és a szegények megvendégelésével közben lehet járni a halottért. Régebben a halotti toron az elhunyt személynek fönntartották a helyét az asztalnál. Úgy tekintettek rá, mint aki továbbra is közöttük van, ezzel is kifejezve a lélek halhatatlanságába és a föltámadásba vetett hitüket. A keresztények a római joghoz hasonlóan súlyosan büntették, ha valaki meggyalázta a sírokat vagy hozzáért a holttesthez. Kivételt képezett a bűncselekmény vélelme, vagy a szentté avatási perhez elengedhetetlen exhumálás. A két világháború között, s különösen a második világháború idején a kórházak a holttesteket - különösen boncolás után - rendszerint elégették. Ez arra indította az egyházat, hogy állást foglaljon, mit tegyenek az elégetett holttestekkel, hiszen az egyház tiltotta a test elégetés utáni eltemetését. Napjainkban mind a temetkezéseknek, mind a halottakhoz kapcsolódó kegyeletnek a legkülönfélébb megnyilvánulásait tapasztaljuk. Vannak, akik ragaszkodnak a test eltemetéséhez, mások a hamvasztást választják, egyesek méregdrága emlékműveket építenek, 
megint mások a tengerbe szóratják hamvaikat. Mindez függ az elhunyt társadalmi helyzetétől, vallási hovatartozásától vagy egyszerűen a helyi szokásoktól. Az Ószövetségben megfogalmazott lényegen ugyanakkor mindez semmit nem változtat: „Porból vagy és visszatérsz a porba, de Isten föltámaszt téged az utolsó napon!”
